Gerő András: Mozaik

Gerő András mozaikjai egyszerre „korszerűtlenek” és reményt keltők. Korszerűtlenek, hiszen hiányzik belőlük a 21. század első évtizedeire olyannyira jellemző túlfeszítettség és a vitát elfojtó kizárólagosság. Ugyanakkor és éppen ezért reményt keltők, mert ha szerzőnket követve a jelenből bátran és szabadon visszatekintünk, a múlt és jelenünk közötti szakadék érzéki csalódásnak bizonyul. Az összefüggések tisztán láthatók, nincsen szakadék.

Gerő András kötetének mottója szerint, mielőtt a történelmet tanulmányoznánk, tanulmányozzuk a történészt. Az itt közölt írások ehhez az ismerkedéshez nyújtanak segítséget: arra szolgálnak, hogy az érdeklődő olvasó megalapozottabb benyomást szerezzen a szerző szellemi habitusáról, érdeklődési irányairól, megközelítési módjairól. Az adott szövegek 2013 és 2019 között születtek; általában periodikákban, illetve internetes lapokban láttak napvilágot. Gerő András most ezeket a szövegeket átdolgozta, stilisztikailag módosította, kiegészítette, azonban azok eredeti mondandóján nem változtatott.

A kötetben szó van 1848–49-ről, az Osztrák–Magyar Monarchiáról, a magyar szimbolikus politikáról, Marxról, a Kommunista kiáltványról, Kossuth Lajosról, Ferenc Józsefről, Tisza Istvánról, az Európai Unióról, a Sorsok Házáról, Jeruzsálem státuszáról és a zsidó emlékezetpolitikáról. Tematikai egységről tehát bajosan beszélhetünk.

A tematikai egység hiánya mellett van egy olyan tényező, amely viszont összeköti az írásokat. Általában a tágan vett jelenidőt érintő problémából indulnak ki, és oda is jutnak vissza. Történetileg, okadatolt érveléssel értelmezik az adott kérdést, és a történeti értelmezés egyben reflektál arra, hogy a megszokotthoz képest milyen más fénytörésben lehet látni azt, amiről szó van.

Számomra (…) a történelem tanulmányozása nem öncél, noha tiszteletben tartom azt, ha valaki ily módon viszonyul hozzá. Számomra a történelem részben arra való, hogy jobban megértsem azt, ami van, amiben élek. Ez feltételezi azt is, hogy kíváncsi legyek. Valaki azt mondta, hogy a forradalmár a felháborodással kezdődik. Számomra az értelmiségi magatartás a kíváncsisággal kezdődik. Aki nem kíváncsi és nem kérdez, az foglalkozási értelemben lehet értelmiségi, de – megítélésem szerint – esszenciális értelemben nem. Ennyiben kiegészíteném azt a tacitusi történetírói vezérelvet, amely szerint a történésznek harag és részrehajlás nélkül kell viszonyulnia tárgyához. Hozzátenném azt is, hogy a történész legyen kíváncsi, és legyenek kérdései. Ha a kíváncsiság és a kérdések hiányoznak, akkor nagy valószínűséggel tárgyszerű, de érdektelen, unalmas marad. Az unalmat pedig nem érdemes bővítetten újratermelni. Ehhez túl rövid az életünk. Viszont még így sem biztos az, hogy érdekesek leszünk kortársaink és az utókor számára, de legalább törekedünk rá.”

Vissza az ajánlóba